Ki vagyok én?
Ez az a bizonyos kérdés, ami mindenki életében számtalanszor felbukkant már. Ilyenkor az ember általában önismeretre adja a fejét, hogy feltehessen két kérdést: milyen vagyok, és miért vagyok?
Tulajdonságok
Milyen ember vagyok? Szép, okos, bátor? Vagy épp ellenkezőleg? Milyen tulajdonságokkal rendelkezem? Olyan vagyok, amilyennek az emberek látnak, vagy amilyennek én gondolom magam? Komplikált kérdések, és sokszor nem vagyunk elégedettek a válasszal, mert attól, hogy valaki teleír egy A/4-es oldalt azzal, hogy (szerinte) milyen tulajdonságokkal rendelkezünk, nem leszünk elégedettebbek, talán csak rövid időre. De valami miatt aztán újból felbukkan ez a fránya kérdés, hiába kaptunk kimerítő jellemzést a középiskolai osztályfőnökünktől…
A “Ki vagyok én?” már jó ideje foglalkoztatja az emberiséget, és hogy pontosan miért is nehéz megválaszolni ezt a kérdést (különösen a tulajdonságokat tekintve), azt ebben a humoros animációban nézheted meg
Amint látható, az, hogy ki vagyok, rengeteg dologtól függ, de legfőképp attól, hogy épp hogyan látom magam, és hogyan látnak mások – egyik sincs kőbe vésve. Az vagyok aminek gondolom magam, másnak pedig megint más vagyok: az, akinek ő gondol.
Miértek
Akik felteszik maguknak a “Ki vagyok én?” kérdést, általában rögtön hozzáteszik ezt is: Mi végett vagyok ezen a Földön? Mi az értelme a létezésemnek? Miért pont ide és miért pont ebben a korba/családba/testbe születtem? Aki nem kapott tudathasadást az első kérdéstől, és még úgy ahogy el tudja dönteni, hogy milyen tulajdonságokkal milyen mértékben rendelkezik éppen, az is tuti kibukik ettől.
Miért? – kérdezhetnénk stílusosan. Azért, mert az életünk értelmét értékeink, döntéseink, preferenciáink, hitünk, meggyőződésünk adja. És még ha nagy nehezen találunk is erre a kérdésre egy elfogadható választ, amiért akár még lelkesedünk is, akkor is csak egy általános illúzió csapdájába kerültünk, ezt pedig “a befejezett történet illúziójának” nevezték el a pszichológusok.
Ez az elmélet azt mondja ki, hogy “mindannyian egy ábrándba ringatjuk magunkat. Abba, hogy történetünk, személyes élettörténetünk épp most ér véget. Hogy épp mostanában válunk azzá az emberré, aki mindig is lenni akartunk, és aki életünk hátralevő részében leszünk”. Az idézett amerikai pszichológus, Dan Gilbert felmérései alapján teljesen mindegy, hogy valamely tulajdonságunkról, értékről, hobbiról, preferenciáról, vagy meggyőződésről van-e szó, mindig ugyanaz jött ki: amit most preferáltak, gondoltak, hittek a vizsgálati alanyok, arról úgy tartották, 10 év múlva is jellemezni fogja őket. Aztán pár év múlva kiderült: semmi nem maradt úgy, ahogy gondolták.
A válasz: rugalmasság
Mint látjuk, nem csak személyiségünk, énképünk változik állandóan, de nagyjából minden ami a tudatunk terméke. Ennek elfogadása pedig rengeteg előnnyel jár:
- rugalmassá válunk az élet minden területén
- nem fogjuk ostorozni magunkat egy-egy régebben hozott döntésünk miatt, mert elfogadjuk: nem a döntés volt rossz, csak megváltoztak azóta a körülmények
- nem ragaszkodunk állapotokhoz, nézetekhez, érzésekhez, gondolatokhoz
- elfogadjuk az aktuális helyzetet, és energiánkat alkalmazkodásra és problémamegoldásra tudjuk fordítani a felesleges “Ennek nem így kéne lennie” gondolat helyett
- nyugodtabbak, békésebbek, “lazábbak” leszünk
Tehát “a válasz az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre” a rugalmasság. Fogadjuk el, hogy sem mi, sem a körülményeink, sem pedig a körülöttünk lévő emberek nem állandóak. Lássuk úgy magunkat, mint egy folyót: bár a medre nagyjából adott, de hogy a víz benne mekkora, milyen gyorsan folyik és épp mit hoz magával, valamint mi lapul a mélyén, az folyamatosan változik.
Utolsó kommentek