A mai blog bejegyzés a gyászról és a halálról fog szólni.Viszont nem olyan formában, amit általában megszokott az ember. Elképzelhető, hogy nem fogsz egyet érteni vele, vagy teljesen mást vársz egy ilyen bejegyzéstől, de az élet nem csak móka és kacagás. Léteznek könnyek is.
A halál és élet kapcsolata - vagy a másik oldalról is megközelíthetjük- az élet és a halál kapcsolata örök és állandó. Ami szültetik előbb vagy utóbb eltávozik. Nehéz ezt elfogadni- kevés ember él a földön, aki bölcsen tud hozzáállni ehhez a témához és átérezni azt. A gyász folyamatát nem merjük megélni és ebben rejlik a későbbi elengedéssel kapcsolatos problémák gyökere is. A halállal való kapcsolat a modern világban egy olyan megfoghatatlan valami lett, amiről igazán nem beszélünk. Félünk tőle és az ezzel járó folyamatoktól is. Régen a halottak mosdatását a nők végezték, ami szerintem kézenfekvő, mert mi tudunk életet adni, ezáltal közelebb kerülünk az élet és halál misztériumához. Egy temetéssel kapcsolatban legtöbbször azt hallom, hogy sokan nem mernek ránézni halott szeretteikre, mert félnek, netalántán undorodnak magától a holttesttől.
Mi ennek az oka?
A szokások eltűnnek és elkényelmesedünk a látszat-világunkban. Itt nincs betegség, nem fáj semmi és nem is beszélünk róla, mert minden a szórakozásról szól. Konkrétan, ha már a gyásznál tartunk, rendezvényszervező cégek képesek akár tort is levezényelni.
Mind a temetkezési szokásokban, mind pedig a gyász kezelésében jelentős változásokat hozott az elmúlt évszázad. Ahogy a régi hagyományok feledésbe merültek, a gyászolók egyedül maradtak a fájdalmukkal, amit manapság egyre gyakrabban csak szakember segítségével képesek feldolgozni. Korábban a gyászhoz nem volt szükséges a ilyen fajta segítség. Kezdetektől fogva a közösség feladata volt „megtartani” a veszteséget elszenvedett családot, a gyászoló személyeket. Ezt szolgálták a pontosan meghatározott rítusok, a kialakult tradíciók. A tradíciók felmorzsolódása folytán az összes ilyen típusú támogatást elvesztettünk. Ehhez hozzájárulnak a társadalmi szokások megváltozásai és a sokat említett probléma: az elszigetelődés. Az elvesztett hagyomány helyett inkább egyéb lehetőségeket követnek az emberek. Azonban a modern kor a halált és a gyászt tabunak tartja. A gyászolók sokszor csak akkor fordulnak valakihez, mikor szeretteik belefáradtak a támogatásba.
Kevés ember ismeri fel, hogy hozzákötötte magát az elmúláshoz.
Amúgy is jellemző egyfajta elkerülő magatartás, a gyászolók sokszor magukra maradnak, de egy idő után az a kevés segítő is elkopik mellőlük, akik kitartottak. Természetesen ezek a legsúlyosabb esetekre vonatkoznak, mert ha a család erős és az egyén nem fél a fájdalmától és a veszteségtől, akkor közösen "sikerrel" járnak . Ha képesek vagyunk pozitív emlékeket kötni az elhunythoz, akkor a gyász folyamata a maga módján, de egészségesen lezajlik.
Vigyázzunk a férfiakra!
A férfiakra viszont nagyon vigyázni kell. A nők sokkal inkább megengedhetik maguknak a panaszkodást, sírást, mint a férfiak, akik nem akarják kimutatni gyengeségüket, kétségbeesésüket, hiszen ez ellenkezne a férfiakkal szemben támasztott elvárásokkal, a férfiúi szerepükkel. Ez azonban megnehezíti a gyászuk feldolgozását. Mivel csöndben tűrnek vagy valami másba fojtják a gyászukat, ezért az tovább húzódik. Ha olyan közösségben élnek, ahol nem szégyen az érzelmek kimutatása, akkor ez a folyamat a férfiaknál könnyebben lezajlik. Viszont azokban a családokban, ahol úgymond „nem illik” hangosan sírni vagy átkozódni, esetleg nevetni ( a gyász kihozhat olyan érzelmi reakciókat, amelyek a helyzethez képest abnormálisnak tűnnek, de ez nem baj) sokkal nehezebb lesz végig menni az úton.
A gyász rendkívül egyéni, ezért fontos, hogy mindenki maga módján élje meg és ne úgy, ahogyan ezt elvileg elvárják. Nekem segített ez a módszer, főleg az a gondolat és kívánság, hogy ha eltávoznék, én sem szeretném, hogy azok, akik szeretnek, a halálomhoz legyenek láncolva. Az élet halad és haladnia kell.
Utolsó kommentek