- Benzaiten Tréning

Sok kliens tette fel már nekem a kérdést:

hogyan legyenek jó előadók, hogyan váljanak képessé kifejezni önmagukat és mondanivalójukat? Nagyon általános probléma, hiszen teljesen mindegy, hogy állásinterjúról, családi ebédről, orvosi vizságlatról, iskolai versmondásról vagy új emberek megsimeréséről van szó, minden társas helyzetben érdekek, igények, elvárások és vágyak, szükségletek találkoznak – és sokszor – ütköznek egymással, ezek között kiigazodni, megfelelően reagálni, ne adj Isten jól kijönni kész kihívás.

Ez a fajta megmérettetés pedig lehet egyeseknek maga a Paradicsom, de nekünk, „szorongóknak”, „szocfóbiásoknak”, „kishitűeknek” kész rémálom: lefagy az agy, lehetetlen rángógörcsök törnek ránk, furcsa nyelven kezdünk el beszélni, és úgy érezzük bármelyik pillanatban ájulás-stroke-epilepszia kombó törhet ránk.

Számos negatív tapasztalat után már a helyzet említése, vagy egy hasonló szituációba való belépés is védelmi reakciókat és tiltakozást vált ki belőlünk, amit a testbeszédünk tökéletesen tükrözni fog: összehúzzuk magunkat, keresztbetett kézzel-lábbal takargatjuk létezésünket, szemünket lesütjük és olyan halkká válunk, hogy csoda, ha észrevesznek minket és nem ülnek ránk…

No és mi a helyzet a „másik oldallal”?

A dominancia nonverbális jelei (ahogy az alárendelődésé is), az állatvilágban is megfigyelhetők, és ellentétei a megadás jeleinek. Ide tartozik a testméret megnagyobbítása, kiszélesítése valamilyen technikával: felfújják magukat, kitárják a szárnyukat, két lábra állnak, felborzolják a szőrüket. Teljesen mindegy hogyan, a lényeg, hogy uralják a teret. Az ember ugyanezt teszi: szabaddá teszi mellkasát, lazán minél nagyobb területet foglal el, még a győztes pillanatban is kitárják felemelt karjukat.

A domináns emberek nyugodtságot, határozottságot és méltóságot sugároznak, míg szorongó társaik… hát ők nem. Ráadásul ha alávetőként kifogunk egy domináns társat, akkor még inkább megmutatkoznak a nonverbális jelek. Azért reagálunk így, mert hatalmi helyzetben hajlamosak vagyunk a másik nonverbális jeleit kiegészíteni (nem pedig tükrözni), tehát pont az ellenkezőjét fogjuk mutatni annak, amit a másik mutat.

Ezt a fajta viselkedést két okból is célszerű lenne lecserélnünk valami jobbra:

Egyrészt testbeszédünkkel embertársaink felé üzenünk, a nonverbális jelzéseinken KERESZTÜL fog eljutni a másikhoz, azon át szűri meg és értelmezi a hallgató a mondanivalónkat: ha pedig a testbeszéd ellentétes a hallott információval, akkor az előbbire fog támaszkodni.Másrészt saját magunk felé is üzenünk. Köztudott, hogy ha boldogok vagyunk, nevetünk, és ha nevetünk, attól jobb lesz a kedvünk. Ahogy kint, úgy bent – ahogy bent, úgy kint. Ez igaz a dominanciánál is. A magabiztos emberek magas tesztoszteron és alacsony kortizol szintje segíti őket, hogy határozottan és nyugodtan viselkedjenek egy stresszel terhelt helyzetben. Ugyanakkor, ha kihívást jelentő szituációban határozottnak és nyugodtnak tettetjük magunkat, akkor csökken a kortizol szint és megnő a tesztoszteron szint.

A módszerek:

Pózolj!

Mielőtt bemész állásinterjúra, előadni, vagy hasonló, előrelátható helyzetbe, két percre vonulj félre ahol senki sem lát, és vegyed fel valamelyik dominanciára utaló testhelyzetet. 120 mp, de utána kevesebb kortizollal és több tesztoszeronnal állsz neki a feladatnak, ami hidd el, sokat fog segíteni! Amy Cuddy szociálpszichológus trükkjéről bővebben ITT nézhetsz meg egy tanulságos videót.

Éljen a paradoxon!

Sokszor azért fagyunk le pl. előadás közben, mert a gondolataink nem a mondandónk körül forog, hanem azon pörgünk, mikor fogunk hibázni, hányan veszik észre, hogy szorongunk, vajon megint kiszárad e a szánk beszéd közben, stb. Megpróbáljuk titkolni esendő mivoltunkat, és ez viszi el az értékes energiánk 90%-át. Mindezt elkerülhetjük, ha az előadást azzal kezdjük, hogy – akár viccesen előadva – felhívjuk a közönség figyelmét ezekre ( szóljunk, hogy izgulunk, emiatt gyakran hadarunk, elfelejtünk diát léptetni, stb.), valamint hagyjuk a testünknek produkálni a tüneteket: ha jár a lábunk mikor idegesek vagyunk, akkor ne állítsuk le, sőt, akár sétálgassunk nagyokat beszéd közben. Nyugodtan hadarjunk, hebegjünk-habogjunk, álljunk meg inni, ha kiszáradt a szánk – bármit megtehetünk, hiszen szóltunk előre, hogy ez lesz, így a mi dolgunk már csak az előadás megtartása.

Figyelő pózt fel!

Saját belső reakcióink (gondolataink, érzéseink, érzelmeink) annyira leköthetnek minket egy társas helyzetben, hogy a beszélgetés végén arra sem emlékszünk, hogy nézett ki az, akit 3 órán át bámultunk. A jelen pillanat átélése helyett elsodródunk a múlt („Amit mondtam jó volt?”) és a jövő („Amit mondani akarok jó lesz?”) félelmei által. Próbáljuk meg elterelni figyelmünket idegesítő és haszontalan gondolatainkról, és irányítsuk a másik félre. Ebben segítenek az olyan egyszerű technikák, mint a jegyzetelés (pályám kezdetén sok kellemetlen pillanattól mentett meg), vagy a másik ruházatának, kinézetének precíz leírása és memorizálása gondolatban. Ezáltal nem csak TÉNYLEG meghallgatjuk a másikat és rákoncentrálunk, de az erőfeszítés hatására ezt a testtartásunk is automatikusan tükrözni fogja – ami sokkal pozitívabb képet fog festeni rólunk, mint egy félelemtől összement test látványa.

Mosolyogj!

Az első ponthoz hasonlóan, nem csak a többi embert deríti jobb kedvre (és jobb véleményre rólunk), ha sokat mosolygunk, de mi is jobb kedvűek, magabiztosabbak és nyugodtabbak leszünk általa.

Gesztikulálj! 

A sikeres előadók sokat gesztikulálnak, és a hallgatóság is  jobban tud figyelni a gesztikuláló előadóra, mint a nyugodtan  ülőre. A kutatások alapján sokkal jobban megértjük az üzenetet,  ha a nyomatékot egy-két kalimpáló kéz adja.

Beszélj színesen!

Bátran térj el az előre megírt szövegtől, mert az emberek szeretik a lazaságot, a rugalmasságot és az ezt megtestesítő improvizációkat. A saját szavaiddal elmondva amit akarsz, azt a képet sugárzod, hogy elmélyedtél a témában és értesz hozzá, és ha mindezt változatos hangszínben teszed, akkor még élvezetéssé is válik az előadásod.

Amint látható, a fent leírt praktikák egyszerűek, semmibe nem kerülnek, viszont annál hatásosabbak. Talán elsőre hamisnak és álságosnak tűnhet, hiszen olyat mutatunk, ami valójában nincs ott. De fontos rájönnünk, hogy az emberi szokások (legyen szó dohányzásról, kocogásról, vagy lámpalázról) mindig egy apró viselkedéssel kezdődnek, amit sokszor elvégzünk és a végén belsővé válik. Itt sincs másképp: a módszereknek hála előbb-utóbb elmúlik a szorongásunk, és őszinte határozottsággal tudunk kiállni az emberek elé bármilyen helyzetben.

Ha kipróbáltad valamelyiket, kérlek írd meg tapasztalataidat!

Ha pedig úgy érzed, hogy ennél mélyebben érdekel a probléma és a megoldás, vedd fel velünk a kapcsolatot,
szívesen útbaigazítunk merre menjél tovább.