Az önismeret csapdái
Az önismeret röviden önmagunkról való tudást jelent, amikor tisztába kerülünk értékeinkkel, pozitívumainkkal, de korlátainkat, hiányosságainkat is felismerjük. Tudatossá válunk vágyaink, céljaink és szüksegleteink iránt.
Hála a nagy mennyiségű pszichológiai tudásnak, már bárki felmérheti magát tesztekkel és elmehet csoportokra, egyéni tanácsadásra hogy rájöjjön, milyen is ő valójában. Megtanulja, hogy az ember olyan mint a hagyma, lehántva a múltból hozott tapasztalásokat, rétegről rétegre felfedezheti önmagát, hogy a folyamat végén ráleljen a saját Én-magjára, lénye esszenciájára. Az önismeret célja a minél pontosabb énkép kialakítása, ami által lehetségessé válik a tökéletesedés, önmagunk és képességeink maximalizálása.
Ez mind nagyon jól hangzik, de jó ha tisztába kerülünk két kacifántos ténnyel is.
Az egyik, hogy: Nem létezik egy állandó, születésünktől kezdve bennünk lüktető én-mag.
Az ember énképét tudása, tapasztalatai, emlékei, érzelmei, félelmei, vágyai és még számos más dolog adja. A nyugati felfogás szerint az énkép, az önmagamnak, selfnek a megtapasztalása szilárd és változatlan: van valami belül, ami miatt én megcáfolhatatlanul ÉN vagyok, eredeti, mindenki mástól különböző. Születésem óta vagyok, ÉN vagyok, és halálom pillanatáig ÉN leszek, ezen nem tud semmi változtatni.
Miért is tudna?
Bármi történik, az VELEM történik, vagy ÁLTALAM történik, én látom, hallom, érzem és teszek meg dolgokat, bennem válnak élménnyé, emlékké, és én teszek-veszek a világban. Röviden, a nyugati felfogás szerint van egy központi ÉN, aki uralja a különböző emlékeket, vágyakat, tudást, stb., ami az élettapasztalatát alkotja.
Azonban van egy nagy probléma ezzel a felfogással. Mégpedig az, hogy nem létezik egy ego-esszencia, amit az évek alatt a különböző élmények és élettapasztalatok elfedtek és elferdítettek, és az önismeret által lehányva róla a mocskot felfedezhetjük újra régi és tökéletes önmagunkat. Nem létezik egy szilárd, központi ÉN, amit meg kell találni.
Akkor mi van helyette?
A válasz nagyon egyszerű, de valahogy mégis nehéz megérteni, főleg ha a másik emberre kell így tekinteni:
Ennek az ábrának a lényege, hogy az élettapasztalatok összefüggései adják azt, akik vagyunk (a részek összessége vagyunk), valamint hogy a különböző jelenségek (emlékek, félelmek, stb.) sem függetlenek egymástól. Hiszen lehet azért vágyok valamire, mert régen tapasztaltam valami pozitívat vele kapcsolatban, ami által kialakult egy jó emlékem róla. De lehet azért félek valamitől, mert azt tanultam róla, hogy veszélyes. Hihetek valamiben, ami által valami értékké válik a szememben.
Ha a második felfogást fogadjuk el, akkor be kell látnunk, hogy állandón változunk. Hiszen emlékeink megkophatnak, illetve (ahogy egy régi kutatás bebizonyította), nem létező emlékek is alkothatják személyiségünket. Céljainkat, értékeinket folyamatosan változtathatjuk, ahogy tudásunk is – remélhetőleg egyre nő.
Megtanulunk nem félni valamitől, miközben elkezdünk valami mástól rettegni. Az érzések változatosságáról meg nem is kell beszélni…
És pontosan ez az a bizonyos második kacifántos csavar az önismereti történetben, hogy:
Mindig minden változik
Semmi sem állandó, még Te sem. Értékeid, nézeteid, külső és belső tulajdonságaid mind hatalmas változáson estek át, csupán az elmúlt pár évet nézve is. Csak hogy ez sokszor nem tudatosul, vagy direkt ellenállunk a változásnak, mert úgy tanultuk anno, hogy ez a jó.
Pedig ha önmagunkat egy állandó énnel azonosítjuk, akkor nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem amilyenek mi vagyunk. Amint megtanuljuk, hogy X tulajdonsággal rendelkező emberek vagyunk, és a másik meg Y tulajdonsággal bír, ezzel a nézettel fogunk belemenni a különböző helyzetekbe. Nem magát a helyzetet fogjuk megélni és nem arra fogunk nyitottan reagálni, hanem a rólunk, a másikról és a helyzetről alkotott előzetes nézeteinkre adunk választ – rengeteg kellemetlenséget okozva magunknak.
Nézzünk erre néhány példát a pszichológia szakterületéről:
Az egyik az önbeteljesítő jóslat, ami esetében tipikus példa a kishitű ember, aki úgy vág neki a feladatnak, hogy „Ez tuti nem fog menni”, ez a gondolat pedig egy sor olyan viselkedést generál, aminek az eredménye tényleg kudarc lesz. Persze mások viselkedésére is hathatunk előzetes vélekedéseinkkel, ilyen a pedagógiában sokat emlegetett pygmalion-effektus, amikor is egy tanár azt hiszi, hogy az egyik diákja egy zseni (holott távolról sem), ezért úgy kezd hozzá viszonyulni, aminek hatására a gyermek tényleg jó jegyeket produkál.
Mi történik, ha az állandóhoz ragaszkodunk?
Tragédia persze nem fog érni ha az énkép és önismeret első megközelítését választod. Sokan mondják, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, és hogy ők biza’ már nem változnak soha. Nincs ezzel semmi baj. De véleményem szerint az énképhez és önismerethez való merev hozzáállás sok lehetőségtől szakít el, hiszen egy idő után nem látod majd értelmét és lehetőségét a fejlődésnek.
Megrekedsz egy szinten, viszont a világ körülötted nem fog, és elhúz mellőled.
Az énkép második modellje az önismeretet és a selfet egy folyamatosan változó és fejlődő folyamatként írja le, aminek segítségével bármeddig eljuthatunk, és minden helyzetből a legtöbbet hozhatjuk ki. Ha sikerül kialakítani egy megfelelően rugalmas hozzáállást önmagaddal kapcsolatban, akkor képessé válsz alkalmazkodni az állandóan változó világhoz, emberekhez, önmagadhoz.
A rugalmasságnak hála nem egy előzetes elképzelés alapján vágsz bele egy új helyzetbe, hanem nyitottan, telve az összes lehetőséggel – így érve el a békésebb és boldogabb mindennapokat.
Utolsó kommentek